Egy ember az égre néz, egy ember kit a kék igéz. régóta vár, a cipője sár. Zöld rét lelke vár, ködfedte még. Mert a kor, az a korom sötét, őt csak hajtja rajta, rajta.
Ő mégis az égre néz, hisz a lógatott fej nehéz. S belelát a végtelenbe. S a fehér szétbomlik színekre.
És a fáradt fogaskerék fejében mozdul épp. Ide hallom kattogását. Szemtelen boldog vég, mi szemében egyre ég. Ide látom látomását. Ébresztő álma hajtja, szüntelenül akarva, míg már nem számít, s megérti. Feladja és eléri.
Arca víz tükrében, magas égbolt nyílik a mélyben. Köd eloszlik, csak szeme párás, most belátja, van kilátás.
S máris fentről a földre néz. Fűben gyógyír, kaptárban méz, s kegyelem terem a fákon. Ugye van még hely e világon?
Úgy írna még ez a kéz. de az éj az a szép vitéz közelít, s a nap szeme zárul. És az ember ki az égre néz, így félkészen is egész. Ahogy ő, úgy te, és én is, Valahogy mégis, mégis, mégis.Teksty umieszczone na naszej stronie są własnością wytwórni, wykonawców, osób mających do nich prawa.
